Spanyol nyelv

A spanyol vagy kasztíliai nyelv (spanyolul  lengua espańola, castellana vagy  idioma espańol, castellano) az indoeurópai nyelvcsalád itáliai ágán az újlatin nyelvek nyugati, közelebbről ibériai csoportjába tartozik. A legtöbb anyanyelvi beszélővel rendelkező újlatin nyelv, az összes nyelv közül pedig – különböző becslések alapján – az első öt között szerepel a világon (részletesen lásd a vonatkozó szakaszt). A spanyol nyelvű irodalom szintén része a nyugati műveltségnek, és ezért, továbbá az amerikai földrész gazdasági jelentősége miatt sokan tanulják ezt a nyelvet.

Őse a Római Birodalom Hispánia tartományának északi középső részén beszélt latin nyelvjárás. A középkori hódításokkal Amerikában is elterjedt a spanyol, sőt, Afrikában és Ázsiában is fellelhetőek anyanyelvi beszélők. A nyelv és a nép neve (espańol, spanyol) – a provanszálon keresztül – a középkori latin Hispaniolus (szó szerint: ’kis hispániai’) szóból származik. A spanyol kevésbé távolodott el a latintól, mint a francia, inkább az olaszhoz hasonló a különbség.

Elnevezés
 
 „Spanyol”, „kasztíliai” vagy „kasztíliai spanyol”?
Ez a kérdés régóta foglalkoztat mindenkit a nyelvet beszélők körében, és örökös vita tárgyát képezi. A spanyol nyelv eredeti elnevezése kasztíliai (castellano), mivel a történelmi spanyol Ó-Kasztília tartomány latin nyelvjárásából alakult ki. Szintén ezen a területen találták a nyelv első írásos nyomait is. Ezzel szemben a középkori spanyol királyságoknak önálló nyelvjárásaik voltak, legjelentősebbek közülük az aragóniai és a leóni, ez utóbbinak máig fennmaradt változata az asztúriai. Mára e nyelvjárások a kasztíliaival szemben visszaszorultak, csupán a nép ajkán maradtak fent falvakban, néhány ezer beszélővel, akik valamennyien „kétnyelvűek”, hiszen mind beszélik a kasztíliait. A középkori Spanyolország visszahódítása (Reconquista) idejétől a kasztíliai nyelv egyre nagyobb területet nyert, míg végül a 16. században, I. Károly uralkodásának ideje, azaz a spanyol királyságok egyesítése óta egyre gyakrabban használják a nyelvre az espańol (azaz szó szerint: „hispániai”) jelzőt mint általánosítást.

A nyelv elnevezése beszélőinek körében máig érzékeny társadalmi és politikai kérdés. A nyelvi kisebbségek (katalánok, galíciaiak, baszkok stb.) ugyanis a megkülönböztető jellegű castellano elnevezést részesítik előnyben, mondván, hogy nem csak a kasztíliai, hanem az ő nyelvük is spanyol nyelvnek minősül, hiszen Spanyolországban beszélik azokat is. Éppen ezért az 1978-ban kiadott spanyol alkotmány (Constitución Espańola) 3. cikkelyének 1. pontjában a castellano megjelölést alkalmazzák:

ŤEl castellano es la lengua espańola oficial del Estado. Todos los espańoles tienen el deber de conocerla y el derecho a usarlať.
„A kasztíliai az állam hivatalos spanyol nyelve. Minden spanyolnak kötelessége ismerni, és joga használni.”

Amint látható tehát, a spanyol alkotmány – eleget téve mindkét nézetnek – a kasztíliai spanyol elnevezést használja, ezzel szemben külföldön mindenütt általános az espańol megnevezés. A helyzetet bonyolítja még az is, hogy a modern terminológiában a castellano szót a spanyol nyelv mai, Castilla y León és Castilla-La Mancha (együttesen a történelmi Kasztília) tartományokban beszélt északi nyelvjárásaira is használják, megkülönböztetésül a déli (andalúz, extremadurai, murciai stb.), szintén kasztíliai nyelvjárásoktól.

A Spanyol Királyi Akadémia álláspontja
Az eddigieket figyelembe véve, a Spanyol Királyi Akadémia álláspontja, ahogy az a 2005-ben kiadott Összspanyol nyelvhelyességi szótárban megjelenik, a következő:

ŤPara designar la lengua común de Espańa y de muchas naciones de América, y que también se habla como propia en otras partes del mundo, son válidos los términos castellano y espańol. La polémica sobre cuál de estas denominaciones resulta más apropiada está hoy superada. El término espańol resulta más recomendable por carecer de ambigüedad, ya que se refiere de modo unívoco a la lengua que hablan hoy cerca de cuatrocientos millones de personas. Asimismo, es la denominación que se utiliza internacionalmente (Spanish, espagnol, Spanisch, spagnolo, etc.). Aun siendo también sinónimo de espańol, resulta preferible reservar el término castellano para referirse al dialecto románico nacido en el Reino de Castilla durante la Edad Media, o al dialecto del espańol que se habla actualmente en esta región. En Espańa, se usa asimismo el nombre castellano cuando se alude a la lengua común del Estado en relación con las otras lenguas cooficiales en sus respectivos territorios autónomos, como el catalán, el gallego o el vascoť.

„Spanyolország és sok amerikai nemzet közös nyelvének megjelölésére, amely a világ más részein is saját nyelvként használatos, a ťkasztíliaiŤ és a ťspanyolŤ terminus egyaránt érvényes. Az arról szóló vita, hogy e megnevezések közül melyik a megfelelőbb, ma már eldönött. A ťspanyolŤ terminus ajánlatosabbnak bizonyul, lévén, hogy nincs kettős értelme, mivel egyhangúlag arra a nyelvre utal, amelyet ma közel négyszázmillió ember beszél. Ugyanígy, ez az az elnevezés, amelyet nemzetközileg használnak (Spanish, espagnol, spagnolo stb.). Bár szintén a ťspanyolŤ szinonímája, előnyösebbnek bizonyul a ťkasztíliaiŤ terminus megtartása a középkori Kasztíliai Királyságban született újlatin nyelvjárásra, vagy arra a spanyol nyelvjárásra, amelyet jelenleg beszélnek ebben a régióban. Spanyolországban használatos ugyanígy a ťkasztíliaiŤ név, amikor az Állam közös nyelvére utalnak, a vonatkozó területeken beszélt többi, második hivatalos nyelv, viszonylatában, mint a katalán, a galíciai vagy a baszk.”

 Elterjedés, beszélők száma
 
A spanyol nyelvterület térképeSpanyolországon túl a spanyol az amerikai kontinens legtöbb országának hivatalos nyelve – kivétel Kanada (angol és francia), Brazília (portugál), Suriname (holland) valamint Francia Guyana (francia). Az Egyesült Államokban az angol mellett a spanyol a legelterjedtebb nyelv, kivált a déli államokban. Afrikában Egyenlítői-Guinea államnyelve, s egészen az 1970-es évekig még a Fülöp-szigeteken is hivatalos nyelv volt a filippínó (tagalog) és az angol mellett. Összes (anyanyelvi és második nyelvi) beszélőinek száma jelenleg 400 millió körülire becsülhető (az anyanyelvi beszélők száma egy 1986. évi felmérés szerint 322 299 171, második nyelvként használók száma 60 000 000). Ezzel a spanyol a beszélők számát tekintve (a kínai és az angol után) egyes források szerint a harmadik, más források szerint a második helyen szerepel a világ nyelveinek rangsorában.

 Szabályozása
 Spanyol Királyi Akadémia
A nyelv szabályozására 1713-ban megalakult a Spanyol Királyi Akadémia (Real Academia Espańola, RAE), amely a Spanyol Nyelvi Akadémiák Egyesületén (Asociación de Academias de la Lengua Espańola, ASALE) keresztül, vagyis az egyes spanyol ajkú országokban később megalakult társakadémiákkal együttműködve folyamatosan küzd a nyelv egységességéért, tisztaságáért. E szabályozásnak köszönhetően a spanyol nyelv világszerte egységes helyesírással rendelkezik, s a nyelvjárásbeli különbségek sem jelentenek nagyobb nehézségeket abban, hogy mind a 400 millió spanyol anyanyelvű megértse egymást.

Általános jellemzők

Nyelvtípus
Nyelvtani szerkezetére nézve a spanyol az indoeurópai nyelvekhez hasonlóan az ún. flektáló (hajlító-ragozó) típusú (közelebbről: szintetikus  flektáló  fuzionális) nyelvek (lenguas flexivas fusionales) közé tartozik, ami azt jelenti, hogy a ragozás (flexió) során egyetlen morféma több jellemzőt is hordozhat, s nemegyszer a szótő is megváltozik: pl. podemos (’tudunk’) és pudimos (’tudtunk’). Ennek megfelelően a szintetikus nyelvek közé tartozna, azonban ez a besorolás meglehetősen relatív: ha viszonyítási alapként őséből, a latinból indulunk ki, akkor a spanyol sokkal inkább analitikus nyelv (a névszóragozás majdnem teljes hiánya, elöljárószók használata), míg például az angolnál jóval szintetikusabb (fejlett igeragozási rendszer, nyelvtani nemek megkülönböztetése, stb.). A romanisztikusok így a spanyolt – akárcsak a többi újlatin nyelvet – az analitikus nyelvekhez sorolják, az általános nyelvészet szerint azonban csak az izoláló nyelvek tisztán analitikusak, tehát a spanyol szintetikus.

A legtöbb indoeurópai nyelvhez hasonlóan a spanyolban is megvan a nyelvtani nem (hím-, nő- és bizonyos esetekben semleges nem) és az elöljárószók használata. Általánosságban véve nyelvtanilag nem tér el a többi újlatin nyelvtől.

 Nyelvjárások

A spanyolban is vannak nyelvjárások (dialectos), akárcsak a magyarban, bár a különbségek különös módon a nagy távolságok ellenére sem nagyobbak, mint a magyar nyelvjárások között. Alapvetően két nagy nyelvjáráscsoport különböztethető meg, amely egyaránt érvényes Spanyolországra, illetve Latin-Amerikára is: az északi (septentrionales) és a déli (meridionales). Az utóbbi nyelvjáráscsoportra épül a Kanári-szigetek, a Karib-térség és Dél-Amerika nagy részének (Argentina, Chile, Uruguay, Venezuela) nyelvhasználata, míg az előbbihez állnak közel a Mexikóban beszélt spanyol nyelvváltozatok. A sztenderd spanyol nyelvhasználat az északi nyelvváltozatokon alapszik.

A nyelvjárások főleg kiejtésben és szókincsben (szinte minden országnak megvan a saját szlengje, amelyet spanyolul a jerga ’zsargon’ vagy a modismo szóval illetnek) különböznek egymástól, az alaktani és mondattani eltérések nem jelentősek. A legfontosabb különbségek a két nyelvjáráscsoport között a sziszegő hangok és bizonyos szóközi mássalhangzók (főleg a magánhangzók közötti -d-) ejtésében mutatkoznak. Míg az északi nyelvjárásokban ezeket minden helyzetben „tisztán” kiejtik, addig a déliekben szótag és szó végén sokszor elgyengülnek vagy elnémulnak. Az egyik legszembetűnőbb sajátossága a déli nyelvjárásoknak a szó- és szótagvégi [s] gyenge aspirátává alakulása, amely a legnépiesebb területeken teljesen elnémulhat, azonban a művelt köznyelvben és a médiában törekednek ennek kerülésére.

Fontos különbség továbbá, hogy Spanyolország legnagyobb részén az e vagy i előtt a c-vel, illetve a z-vel jelölt hangot az s-től megkülönböztetik (az előbbi az ún. „kemény sz”, amely az angol ’think’ szó th képzésének felel meg, míg a másik a magyar ’sz’-hez áll közelebb, északon erősen palatalizált ejtéssel), míg délen a nyugat-andalúziai nagyvárosokban, a Kanári-szigeteken, valamint egész Spanyol-Amerikában mindkettőt egyformán ejtik a magyar ’sz’-hez hasonló hangértékkel; ezt a fajta nem megkülönböztető kiejtést a spanyol szakirodalom seseo-nak nevezi. Minkét ejtésmód – a megkülönböztető és a nem megkülönböztető – egyaránt helyes és elfogadott. Spanyolország legdélibb területein, a népi nyelvhasználatban él még az ún. ceceo-ejtés is, amely szintén nem megkülönböztető, csak itt a „th”-szerű ejtés érvényesül az s javára is. Ez utóbbi kiejtés erősen tájnyelvi jellegű és sokáig vulgárisnak számított, beszélőit lenézték; csupán napjainkban kezdik elfogadni és a többi nyelvjárás sajátosságaival egyenrangúan kezelni.

A déli nyelvjárások között az andalúziai (el andaluz, l’andalú) külön említést érdemel Andalúzia kulturális jelentősége és zenei hagyományai miatt; e nyelvjárásnak volt a legnagyobb szerepe Latin-Amerika nyelvjárásainak kialakulásában. A népies andalúz nyelvhasználatban a legtöbb szóvégi mássalhangzót nem ejtik, helyette az előtte lévő magánhangzó változik meg minőségileg vagy mennyiségileg,  a mássalhanzó előtti l hangot r-nek ejtik, az s hangot csak szó(tag) elején ejtik ki, máskor gyenge hehezetté alakul, vagy egyáltalán nem hangzik; szintén nem ejtik ki sok esetben a szóközi d hangot. Erre a nyelvjárásra épül a karibi térség nyelvhasználata is. Példa andalúz nyelvjárásra a következő spanyol dal:

    María, sal a la puerta que ya viene tu marido,
Y viene que no se aguanta del vino que trae bebido.
María, María, de sobra tú lo sabías
Que tanto ir a la fuente tu cantarillo se rompería.
Arremángate, arremángate… [3x] …nińa tu vestido / …al pasar el río / …arremángate
Pero ten mucho cuidado, que por debajo te van a ver.
Si no paso por tu puerta aunque me lo mande el cura
Es que le temo a tu madre más que a un toro de Miura. [María, María...]
Tu madre quiere un cortijo, y tu padre, una fortuna,
Y si me caso contigo, voy más solo que la una. [María, María...]    
– Manuel Escobar
 

A nyelvtani eltérések szintén nem jelentősek. Az egyik legfontosabb különbség, hogy Spanyol-Amerikában a többes szám második személyű vosotros névmás és az ennek megfelelő igealakok helyett a harmadik személyű ustedes (’önök, maguk’) használatos a ’ti’ jelentésében is (pl. Spanyolországban vosotros cantáis, szemben a latin-amerikai ustedes cantan alakkal). Ezen kívül Közép- és Dél-Amerika néhány országában elterjedt egyes szám második személyben tú helyett a régies vos névmás használata (a latin vos, ’ti’ alakból), amelyhez (a kijelentő mód jelen idejében, valamint a felszólító mód állító alakjában) külön igealak tartozik (részletes leírás a voseo szócikkben).

Történeti áttekintés

A mai spanyol nyelv történetileg olyan latin nyelvjárások folytatása, amelyeket az Ibériai-félsziget középső területén – a történelmi Kasztília (Castilla) vidékén – beszéltek. A középkori Hispániában még számos beszélője volt egyéb latin (vagy inkább már újlatin) nyelvjárásoknak is, pl. a leóninak, amelynek máig élő változata az asztúriai vagy bable, illetve az aragóniainak, amely a katalán nyelvhez áll közelebb és még néhány ezren beszélik. Ezek mind – beleértve természetesen a kasztíliait – az ókori Hispániában beszélt latin nyelvváltozatokból fejlődtek ki.

Hispánia volt az egyik legkorábbi tartomány, melyre a római befolyási övezet kiterjedt (már a pun háborúk idején), így az egyik legkorábban romanizálódott területe volt a birodalomnak. Az ún. hispanoromán kultúra a Kr. e. 1. század idejére gyakorlatilag már kialakult nyelvi és kulturális egységet képezett. A latin köznyelv (ún. vulgáris latin) idővel egyre jobban eltávolodott az irodalmi emlékekből ismert aranykori latinságtól, az írott nyelv azonban sokkal konzervatívabb volt, az oktatás is igyekezett a „tiszta”, azaz az aranykori Róma nyelvét megőrizni. Így vált el egyre jobban írott és beszélt nyelv egymástól, míg az előbbit már külön meg kellett tanítani, le kellett fordítani a beszélőknek (ez a folyamat természetesen több száz évig tartott). A Hispániában beszélt latin tehát alakult a maga útján, míg egyszer csak a Kasztíliában kialakult változatát spanyolnak nevezzük, mégpedig az első nyelvemléktől számítva, tehát akkortól, amikor a beszélt nyelvet bizonyíthatóan elkezdték írásban is használni, s a kettő tudatosan is szétvált. A kasztíliai nyelvjárás vagy óspanyol első írásos emlékei a 10. század környékéről származnak, az irodalomban azonban csak a 12. század végén bukkant fel először az ismeretlen szerzőtől származó Cantar de Mio Cid néven elhíresült eposzban. A latinra természetesen, már kezdettől fogva, az őslakosság (baszkok, ibérek, keltibérek és egyéb kelta törzsek) nyelvei is hatottak, utóbb a vizigótok, arabok nyelve is befolyással volt rá, legfőképpen a szókincsére, utóbb a középkori amerikai gyarmatosítások során pedig sok indián szó is gazdagította azt.

Fejlődéstörténeti szempontból a spanyol nyelv három fő korszakra osztható:

óspanyol vagy középkori spanyol: az első írásos emlékek megjelenésétől, vagyis a 10. század környékétől 1492-ig, az első írott nyelvtan elkészítéséig, Amerika felfedezéséig;
középspanyol vagy klasszikus spanyol: a nyelvi változások időszaka és az irodalom virágkora, 1492-től 1726-ig, a Spanyol Királyi Akadémia megalakulásáig, illetve az első akadémiai értelmező szótár megjelenéséig;
modern spanyol: 1726-tól napjainkig.

 Hangtan
A magánhangzók rendszerében a legtöbb újlatin nyelvtől eltérően a spanyolban csak öt fonéma ismert: /a, e, i, o, u/.[18] Az /e/ és /o/ hangoknak környezetüktől függően van nyíltabban  illetve zártabban [e] ejtett változata, ezeknek azonban nincs jelentésmegkülönböztető szerepe. A hangsúlytalan (rövid) i [j] és u [w] más magánhangzó környezetében félhangzóként viselkedik, így kettős- (diptongos), illetve ritkábban hármashangzók (triptongos) keletkeznek, amelyek a szótagolásnál elemeikre nem bonthatók. A magánhangzókat mindig (hangsúlytalan helyzetben is) tisztán és röviden ejtik; a hangsúlyos magánhangzók – főleg nyílt szótagban – némileg megnyúlhatnak (nyelvjárástól és egyéntől függően is).

A hangsúlyos magánhangzót ékezettel jelölik, kivéve:

ha a szó magánhangzóra, magánhangzó+s-re vagy magánhangzó+n-re végződik és másodéles, illetve
ha a szó egyéb mássalhangzóra végződik és véghangsúlyos.
Az ékezet ezen kívül jelentésmegkülönböztetésre is használatos, általában olyan azonos alakú szópárok esetében, amelyek közül az egyik hangsúlytalanul a mondatban mást jelent: pl. tú – ’te’ és tu – ’a te...-d’ (birtokos determináns).

A mássalhangzók között találhatók zöngétlen és zöngés zárhangok: /p, t, k/ és /b, d, g/, az utóbbiak a nazális (m, n) – a d esetében szintén az l – hangok utáni helyzettől eltekintve (legfőképpen magánhangzók között) általában gyengébben ejtődnek, és  réshangokként valósulnak meg (a /g/ esetén ez nem kötelező érvényű); oldalréshangok: /l/, valamint a már szinte teljesen kiveszett  (jésített l); orrhangok: /m, n/, illetve a palatális ; zöngétlen réshangok: /f, s, x/, valamint a csak Spanyolországban használatos /θ/; egy zöngés réshang:  amely szó elején és n után inkább a magyar gy-re emlékeztet; egy zár-réshang (affrikáta): ; valamint két pergőhang: /r, rr/; ez utóbbiakat két külön fonémaként tartják számon, mivel magánhangzók között jelentésmegkülönböztető szereppel bírnak (pl. coro ’kórus’ – corro ’futok’).

Mondattan
A mondattan (Sintaxis) a mondatot alkotó szófajok kapcsolatának szabályszerűségeit írja le. E fejezet keretein belül a spanyol szórend sajátosságairól, az egyszerű és összetett mondatok legfőbb jellemzőiről szólunk tömören.

 Szórend és egyszerű mondatok
A spanyol szórend (orden de las palabras) szabadnak tekinthető, akárcsak a magyar, az egyes mondatrészek helyét általánosságban az értelmi hangsúly határozza meg, azaz hogy mit szeretnénk kiemelni. Az egyenes szórend általában alany (sujeto) – állítmány (predicado) – tárgy (objeto directo), majd a többi mondatrész.[22]

Az alábbi példamondat (’Három szép tanulólány kijött a teremből’) hat egyformán lehetséges változata jól szemlélteti a spanyol szórend szabadságát:

Tres bellas alumnas salieron del aula. (alany–ige–határozó)
Del aula salieron tres alumnas bellas. (határozó–ige–alany)
Salieron del aula tres bellas alumnas. (ige–határozó–alany)
Salieron tres alumnas bellas del aula. (ige–alany–határozó)
Del aula tres bellas alumnas salieron. (határozó–alany–ige)
Tres alumnas bellas del aula salieron. (alany–határozó–ige)
Tárgy nélküli mondatokban az ’állítmány – alany – többi mondatrész’ szórend a gyakoribb (lásd a 4. változatot).

A jelző állhat a jelzett szó előtt és utána is. Bizonyos esetekben a sorrend jelentés-megkülönböztető szerepet tölt be; a főnév előtt álló jelző sokszor nyomatékosító (kiemelő) jellegű. Vannak azonban olyan melléknevek (pl. a népnevek), amelyek csak a jelzett főnév után állhatnak.

A névelők és a névmások általában a jelzett szó előtt állnak, a főnév után írt mutató névmás sokszor rosszalló értelmű kiemelést jelöl: este hombre ’ez az ember’, szemben az el hombre este ’az ilyen ember’ alakkal. A főnevek a deiktikus (rámutató, kijelölő, magyarázó) szerkezeteknél a névelővel helyettesíthetők: que está a la derecha (’a könyv, amely a jobb oldalon van’) → de la derecha ’ jobb felől’, María del barrio ’María, a külvárosból’.

A személyes névmások hangsúlytalan (tárgyesetű, részes esetű, visszaható) alakjai mindig közvetlenül az igét megelőzve állnak, illetve bizonyos igealakok végéhez (imperativo, infinitivo és gerundio) simulószóként tapadnak. E névmások kombinált használata esetén a sorrendjük is kötött, amitől eltérni nem lehet: [se]–[te/os]–[me/nos]–[lo(s)/la(s)/le(s)], vagyis mindig a se névmás áll legelöl, azt követi a második, majd az első, végül a harmadik személyű névmás. Példák: Te lo hago. ’Megteszem neked (azt).’ ĄPregúntaselo! ’Kérdezd meg tőle (azt)!’ ĄNo te me caigas! ’Nehogy elessél nekem!’.

 Összetett mondatok
Az összetett mondatok (oraciones compuestas) a magyarhoz hasonlóan lehetnek mellérendelőek és alárendelőek: ennek megfelelően a tagmondatokat mellérendelő, illetve alárendelő kötőszókkal kapcsolják össze (a kötőszavak csoportosítását lásd az alaktanról szóló szócikkben).

Az alárendelő összetett mondatok (oraciones compuestas subordinadas) jellegzetessége, hogy a bizonytalanság, kívánság kifejezésére, valamint a jelen és múlt idejű feltételes mondatok ’ha’ utáni főmondataiban a többi újlatin nyelvben is jellemző kötőmódot használják: pl. No creo que (nem pedig *vienen) ’Nem hiszem, hogy eljönnek’. Példa feltételes mondatra: Si hubieses/hubieras estudiado bien, no habrías (vagy hubieses/hubieras) recibido mala nota. ’Ha rendesen tanultál volna, nem kaptál volna rossz jegyet.’

Érdemes említést tenni még a mondatbeli időviszonyokról is. A spanyol a magyarral ellentétben (viszont az összes indoeurópai nyelvhez hasonlóan) abszolútidő-viszonyítású nyelv, ami annyit jelent, hogy az igeidőket az elbeszélés abszolút jelen idejéhez is kell viszonyítani, nem csak a történésen belüli idősíkok számítanak. Ennek megfelelően a spanyolban több igeidő szükséges, pl. egy adott múltbeli cselekvést megelőző cselekvés kifejezésére. Például a magyarban az ’azt mondta, hogy olvas’ mondatban az ’olvas’ automatikusan az elbeszélés múlt idejében értendő, vagyis az időviszonyítási alap átugrik a múltra a múlt idejű főmondatnak köszönhetően. A spanyolban ezzel szemben nem állhat jelen időben formailag sem az állítmány ilyenkor, mivel az alany nem a jelenben mondta azt, hogy olvas: ilyen esetekben az ún. folyamatos múlt használandó: Dijo que . A jelenség gyökere a latin consecutio temporum (’az idők egymásra következése’) felettébb összetett hagyományaiban keresendő.

A latinból örökölt spanyol szókincs a franciáéhoz és az olaszéhoz mérten archaikusnak tekinthető, aminek egyik oka Hispánia korai romanizálása, valamint az ún. periféria-elmélet, amely szerint a szélső területek hagyományörzőbbek, mint a dinamikusan fejlődő központ. Ennek köszönhetően a spanyolban máig fennmaradtak olyan latin szavak, amelyeket a többi újlatin nyelv már egy későbbi, ’vulgárisabb’ alakkal helyettesített: comer (< lat. COMEDERE ’enni’), hermoso (< lat. FORMOSUS ’szép’, eredetileg ’formás’), cuyo (< lat. CUIUS ’akié, amié’), nunca (< lat. NUNQUAM ’soha’) stb.

Amennyiben a teljes szókincset – vagyis a Spanyol Királyi Akadémia értelmező szótárában szereplő összes szót – vesszük alapul, úgy az arab jövevényszók alkotják a legnagyobb idegen réteget, amely megközelítőleg 4000 szót jelent az élet minden területéről, és a szókincs 8%-át teszi ki. Ez az adat azonban megtévesztő, hiszen a mindennapi életben az arabizmusok túlnyomó többségét nem használják (például a legalapvetőbb szókincset tartalmazó 207 szavas spanyol Swadesh-listán egyetlen arab eredetű szó sincs), Latin-Amerikában nagy részüket meg sem értik. Ehhez még hozzátartozik, hogy a klasszikus korszakban, a mórok kiűzése után nagyon sok arab jövevényszó kiveszett a használatból, helyükbe (új)latin szavak léptek. A nyelvtani jellegű szavak között is mindössze kettő arab eredetű: az hasta (< arab hattá + latin AD ISTA) ’-ig’, ’sőt, még’, és az ojalá (< arab lau sa-llá) ’bárcsak’

Köszönet érte: Z-T-M-nek  (nagyon nagyon köszi :))